Pályáját üdülői kultúrosként kezdte a hetvenes években. Dolgozott az ország számos üdülőjében a Mátrától az Alföldig, Balatontól a Dunakanyarig. Meggyőződése, hogy ez a képességfejlesztő, erőpróbáló vándorélet alapozta meg hozzáállását a szakmájához.
Öt év csavargás után egy vállalati művelődési házban helyezkedett el (Fővárosi Kézműipari Vállalat Majakovszkij Művelődési Otthona) intézményvezetőként, ahol az első igazi közösségi élményei az ifjúsági klub kirándulásokhoz, az evezős táborokhoz kötődtek. Vándorló életmódja nem akadályozta meg abban, hogy 1977. július 1-jén az Egri Tanárképző Főiskola SZOT Központi Iskolára kihelyezett levelező tagozatán népművelő-könyvtárosi oklevelet szerezzen, Majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának népművelés kiegészítő szakát is elvégezte.
A nyolcvanas évek elején a Budapesti Művelődési Központban szakfelügyelő-módszertanos munkakörben dolgozott. Megismerte a főváros valamennyi közművelődési intézményét. Ez alapozta meg a későbbi, általa szerkesztett „A közművelődés házai Budapesten” és a „Szakmatükör” című szakmatörténeti és innovációs köteteket.
A nyolcvanas évek második felében a Kispesti Munkásotthon igazgatóhelyetteseként kipróbálta magát, az akkor már a váltásra készülő kulturális élet újszerű kezdeményezéseiben (Sajátos Bulik Háza, Cigány Módszertani Bázis).
A szakfelügyeleti rendszer átalakulása után munkájában a módszertan vált a domináns területté. Érdekelték a közművelődési munka bontakozó utódszakmái. A kulturális menedzser tevékenység mellett a szociális munka és a közösségfejlesztés is. Elvégezte az ELTE Szociológiai Tanszék tereptanári tanfolyamát, majd 2,5 hónapos terepmunkán vett részt Várongon. Itt egy olyan komplex közösségfejlesztő tevékenységet végzett, amely a napközi otthon, a művelődési ház és a falusi közösségszervező feladatait egyesítette. 1992-ben jelent meg a „Nyári tanár” voltam Várongon című elemző tanulmánya.
1991-től 2 évig tanított, illetve iskolaszervezéssel foglalkozott a Budapesti Művelődési Központban az akkor létrehozott kézműves szakmákat oktató Pályakezdők Speciális Szakiskolájában, de az iskolai képzéshez elégtelen feltételrendszer miatt 1993-ban kilépett az intézményből.
A kilencvenes években (némi keresgélés után) visszatért a Budapesti Művelődési Központba. Szakterülete ismét a módszertan, a szakmai rendezvények szervezése és a kiadványszerkesztés lett. 2014-ben költözött Tatára és alapította meg négy társával az Esterházy Ferenc Baráti Kört, későbbi egyesületet, amely tevékenységével Tata és térsége szellemi és kulturális életét gazdagítja.
Számos kitüntetés birtokosa: Szocialista Kultúráért (1989), Magyar Népművelők Egyesülete Oklevél (2002), Wlassics Gyula-díj (2011), Lehel László-díj (2018).